(Írta: Kiss Daniel – pszichológus)

Már az első percben elkezdődik. Az első percben? Már előtte. Kicsi a hasad! Koplalsz? Diétáznod kell a cukor miatt. Semmi sem számít, úgyis édes lesz.

Ott állok a műtő várakozó szobájában, ahová érkezel, és máris kapod életed első címkéit, amiket rajtad kívül úgy beleégetnek szülői tudatunkba is, mint marha seggébe a billogot, hogy innentől senki el ne tévessze, és mi se tudjunk téged máshogy látni: milyen kicsi ez a baba! Miért lett ilyen kicsi ez a baba? Hát, ha diétáznia kellett, akkor túldiétáztatták ezt az anyukát. Filigrán ez a baba! Érted kislányom? Nem vagy normális. Pofánvágjam helyetted is? Vagy ne rontsam el a pillanatot, ugye? Nem most kell beleállni. De ha nem most, mikor? Attól marad így minden, hogy senki sem akarja elrontani a pillanatot. Nézd meg a szüleit, ők is ilyenek – próbálja menteni a helyzetet a másik. Mindjárt ideadnak, csak még feldugják az orrodba és a végbeledbe azt a hosszú csövet. Nem hozlak el a hősugárzó mellől, mert látom, remeg az ajkad.

Aztán az első órát is bearanyozzák: ebből a mellből? Hát ebből biztos nem fog szopni. Férfiként az ágyból és egyéb más helyekről az a tapasztalatom, hogy a nők általában úgyis hatalmas önbizalommal viseltetnek mostanság az intim testtájaikkal kapcsolatban, de ha ez mégsem így lenne, akkor ezekből a mondatokból könnyen levonhatják azt a pozitív megerősítést, hogy hát ebből a kilapult tehénszarból esélytelen, hogy jöjjön valami, de még ha jönne is, kinek lenne élete első napján kedve beleszívni ebbe a hamu állagú, puha szivarkavégbe.

Összecsípem a mellet és mégis rákap. Csodák csodája. Közben azon gondolkodom, hogy az egészségügyben dolgozóknak és a családtagoknak vajon csendben maradni nehezebb vagy nem mondani valamit? A formális logika arra engedne következetni, hogy a kimondás mégiscsak egy cselekvő aktus, tehát több mint a nem kimondás, de közben az is igaz, hogy az emberek többsége általában képtelen csendben maradni, pontosabban elméjének morajlását csendes gátőrként megfigyelni és nem kihangosítani az abban zajló zajt.

Grecsó Boldogság-történetét olvasom fel, azt, amikor a csónakházban ülnek a feleségével, miután kiment az érzéstelenítés és jön a császár utáni vajúdás, mert ez egy kedves közös emlék és hátha elvonja kicsit a figyelmét is. Alig bírom kihámozni a számból a mondatokat, mert én meg befelé sírok, a mellkasomon csorog le, mint a fokhagymás méz, amit megfázáskor keverünk. Azt gondolom, hogy most én nem sírhatok, boys don’t cry, nem zuhanhatok még én is össze. Hiszen az egyik kezemben a gyerek, a másikban a feleségemét próbálom szorítani, szinte lefogni, mert még mindig teljes testében remeg, előttem a takaróra támasztva a mobilon a Jelenkor valamelyik száma. Nem veheti még kézbe a gyermekét, mert ráförmednek, hogy így ne fogja a gyereket, mert csak szétrázza, mint a murvás út a babakocsit. Tartsd magad, mondom magamnak, legalább a férfinak tartania kell magát, akkor is, ha a gyomromban még ott visszhangoznak a feleségem nyögései, olyan nyögések, amelyeket ember szájából még soha sem hallottam. A szememben még ott ég a kép, ahogy ott fekszik kipakolva, minden csupa vér, és dolgokat látok kiszedve belőle (mint később kiderült ez a placenta és maga a méh volt). Együtt lélegzünk, ez segít. Nekem is.

Apuka meddig akar még maradni? Konfliktusba keveredünk a folyosón, hogy megnyomtam a nővérhívót. Azt csak vészhelyzetben nyomjuk, már azt hitte baj van! A sors iróniája, hogy ez a csernusosan konfrontatív nővér nem sokkal kisebb, mint egy nagyobb kutya ülve, de a mi babánk az baj, hogy kicsi. Megnyilvánulása alapján a csurig telt katéteres zacskó, az elfogyott infúzió és az elviselhetetlen fájdalmak nem tartoznak a baj kategóriájába, hanem az enyhe diszkomfort tartományába zuhannak vissza, ahol angyalként kell tűrni az ilyen csöppnyi kellemetlenségeket. Biztos a kevés fizetés, biztos a sok túlóra, biztos a túlterhelt egészségügy, biztos ha empatizálnának kiégnének. De akkor a fiatal, göndör nővérnek miért megy? Biztos ő még nem börnölt out, még fiatal. Majd ha már húsz éve csinálja, majd megnézzük akkor. Apuka fogja csak a kezét és nézze csak, hogy szenved szeretetének tárgya. Mert a feleségem és a lányom itt csak nekem a feleségem és a lányom, egyébként időpont, vágás, gramm, centi, anyából kivont vonat. A nővér a feleségemnek még azért keményen odamondja, hogy: símán megszülte volna ezt a babát. Még szerencse, hogy erről egy orvos dönt ultrahang alapján a nyaka melletti köldökzsinórt is belekalkulálva a harántfekvésbe és nem egy (az orvosi hierarchiában szarosnak is hívott) nővér.

A nővérek intelmei mellett még ott nehezül táskaként tudatlan kisdiák vállunkon az a tudat, hogy most ez az a pillanat, ez az az aranyóra, amit meg kell élni. Akkor rajta. Az érzelmek elrajtolhatnak, felemelkedett a zászló, ellőtték a futamot. A meghatódás mezt viselő érzelemnek kell a leggyorsabban futnia, ezt követheti a büszkeség nevű és harmadikként a dobogóra a földöntúli boldogság trikójúnak is fel kell állnia. Ha nem így van, vagy nem ez a sorrend, akkor nem csak a gyerekeddel, veled is baj van. Az nem jó, ha később hatódtok meg, most kell. Így rendezték meg, a színészek nem hibázhatnak, mert a szigorú rendező akkor bekiabál, hogy „CUT!”, és akkor lehet elölről kezdeni az egészet és minél többször futsz neki, annál nehezebben produkálod ki magadból ezeket az érzelmeket. Az ambivalens érzelmeket mondták egyébként, hogy még a futam előtt kizárták a bírák, mert nem találták rendben a cipőjüket vagy mi, a megtörtség, az aggodalom, a véglegesség gyásza így a lelátóról integethetett csak be. Lassan mennem kell, már nagyon nem néznek jó szemmel. Meg az apás szett is rám rohadt.

Itthon folytatjuk. Az egész gyermekágyi időszak olyan, mint egy Bëlga szám, csak még az eredetihez képest is rosszabb változatban: ha keveset alszik az a baj, ha túl sokat alszik az a baj, ha felébresztjük az a baj, ha nem ébresztjük fel az is baj. Ha keveset eszik az a baj, ha túl sokat eszik és bukik, az a baj. Ha csak rá figyelünk az a baj, ha magunkra is figyelünk az is baj. Ha cumisüveg, akkor cumizavaros lesz, ha svéd itatópohár, akkor köhög, félrenyel. Ha kevés a tej az a baj, ha nem nő úgy a súlya, mint egy mangalica-hizlalóversenyen az a baj. Ha keveset kakil az a baj, ha túl sokat kakil az is baj.

Semmi sem lehet olyan, amilyen. Vagy kicsinek kell lenni vagy nagynak, vagy elégnek, vagy kevésnek, de semmiképpen nem lehet akkora, amekkora, olyan, amilyen. Vagy nyugodtnak kell lennie, vagy aluszékonynak, vagy sírósnak, vagy hasfájósnak, a lényeg, hogy valamilyennek már most, egy hetesen kell lennie, hogy valahova el tudjuk helyezni, az nem lehet, hogy nem valamilyen, csak úgy van, valamilyennek csak kell lennie. Nem lehet úgy csinálni, ahogy, mindig csak valahogy, tönkretenni vagy elkényeztetni. Nem lehet annyi tej, amennyi, mindig vagy kevésnek kell lennie, vagy már nem fér a fagyóba, mit csináljunk vele, eláll, nem áll el, fel lehet-e melegíteni vagy nem lehet.

Ennek a sornak a végére még az is zavarni kezd, aminek kezdetben örültem, hogy rám (is) hasonlít. Attól sem lehet olyan, amilyen. Attól is az orrának olyannak kell lennie, mint az enyém, úgy kell ráncolnia a homlokát, mint nekem, az állának olyannak, mint a feleségemnek, az nem lehet, hogy olyan az álla, mint neki saját magának, olyannak kell lennie, mint már egy meglévő valakiének. Új nem lehet, csak reprodukció. Új nem lehet, muszáj beleillesztenünk egy meglévő kategóriarendszerbe, hogy mi nyugodtak legyünk, ránk is hasonlít, a mienk is. A mienk. Nem saját magáé, nem önmaga jogán létezik, a mienk, nem egy kislány, az én kislányom, kötelező birtokos szerkezet. Hát nem így van? Hülye vagy, miről beszélsz?

Az anya sem lehet már olyan amilyen, büszkének kell lennie az ügyes, életrevaló babájára, vagy szégyenkeznie a passzívabb babája miatt. Kellenek ezek a skálák, a passzívtól az aktívig, az ügyestől a bénáig. Büszke lehet, hogy neki mennyi teje van, vagy szégyenkeznie, hogy kevés, hiszen ugyebár akkor ő már nem is nő, vagy legalábbis korábban, amikor még nő volt, akkor valamit elrontott, amiatt nincs. Nem lehet, hogy csak úgy nincs és rendben van az úgy, hogy pár csepp van. Az anya sem lehet már pusztán egy anya, valamilyen anyának lennie kell, a mi esetünkben egy császáros anyának kell lennie, jelző nélkül ugyanis olyan magányos lenne ez a szó, hogy anya. De ha már császáros anya, akkor már lehet valamit mondani róla, akárcsak a babájáról, aki nem csak egy levegőben lógó baba, hanem egy faros baba, aki az átlagosnál kisebb súllyal született. Ez így már rendben van, így már mindenki tud hozzá viszonyulni. Amúgy örülj, hogy egészséges, az a lényeg, más nem számít! A külső szemlélőnek, aki nem éli át, valóban nem.

Aztán van az a lemez, hogy ha majd ezt vagy azt csinálja már, amikor már ezt vagy azt lehet csinálni vele, és amikor már ilyen lesz, akkor lesz igazán nehéz, ez most még könnyű, ez a „beetetés időszaka”. Erről már fent beszélgetünk a Rókusfalvyban az esküvői tanúmmal. Tehát még most vagyunk itt, de jó lenne, ha majd a jövőben ilyen vagy olyan viselkedési formulákat mutatna fel, és olyanokat meg nem, hogy… ha az lenne belőle, hogy… és akkor a mondat folytatódik a saját vágyainkkal, ne adj isten elvárásainkkal. Birsalma pálinkát kérünk, aztán gyorsan módosítunk körtére, mert a birs baromi drága. Szemben egy másik asztalnál lebicsaklik a negyvenes faszi feje, aki későig maradt. A pincérek összesúgnak, összekacsintanak, összenevetnek, hogy megivott egymagában három palackkal.

Szóba jön, hogy még a férfiakra mondják, hogy rivalizálnak és versengenek, miközben a gyerekes nők az elvileg egymás segítésére létrehozott facebook csoportokban agyonszúrják egymás lelkét a bűntudat tőrével. Kérünk egy utolsó kör irsait. Az alvó férfit bebugyolálja a pincér egy szőrös pokrócba, mint egy újszülöttet. Semmi nincs már nyitva Etyeken, úgyhogy hazasétálunk és közben halkan az éjszakában elszívunk egy-egy szivarkát, Moods. Megetetem a macskát. Róla meg megfeledkeztem, egész nap nem kapott semmit. Csendben tűrte. Lefekszem és Kamillára gondolok, a kislányra, aki valahol úgy döntött, hogy engem tisztel meg azzal, hogy az édesapa szerepére kísérőéül választ és megvendégel a társaságával.