Barion Pixel Barles Csukovszkij jó fiú volt – La Matriarcha

Barles Csukovszkij jó fiú volt

(Írta: Kiss Daniel – pszichológus)

Barles Csukovszkij jó fiú volt. Alig ivott. Mert valamiért ebben mérik. Hogy egy férfi… A nőkkel is rendesen viselkedett. Kívánni se lehetett hűségesebbet.

Flörtölni se flörtölt félre. Pedig mások mondogatták neki, hogy sorra jönnek a lehetőségei. Főleg anno a főiskolán. “Nem láttad, hogy nézett végig az a csaj?” Nem látta. A lányokat akik éretlen almaként csüngtek előadásainak fáján, akik sóhajtozva cserélték meg keresztbe tett lábukat a szemináriumokon. Különösebb érdemnek se tartotta a hűséget. Inkább minimum követelménynek, mint a gimnáziumi osztálykiránduláson a menő lányok a pettinget. Amikor meg mégis észrevette, azt már túl egyértelműnek, túl közönségesnek tartotta. Sokszor még csak nem is gondolt félre. Mert valamiért ebben mérik. Hogy egy férfi… Barles okos ember volt: pontosan tudta, hogy egy férfi attól jó, hogy miket nem csinál. 

Mindenki nagyon jó apának tartotta. Ezzel ő is egyetértett. Állítólag sikeres is volt, bár ezzel megint úgy volt, mint az állítólagos női lehetőségeivel: nem vette észre, vagy nem tudta mit jelent. Nem költött sokat magára, nem voltak különösebb igényei. A felesége is azt érezte, hogy összeteheti érte a két kezét. És legtöbbször össze is tette. Leginkább akkor, amikor azt mondták neki, hogy így kellene éreznie.

De Barles idővel puha lett és figyelmes. Kevéssel a lánya születése után szinte fizikailag is érezte magában, hogy úgy zuhant le benne a férfiasság, mint hidegfront után az átlag középhőmérséklet.  Bőre alatt puha zsírréteg szőtte magát egyre vastagabbra, kikerekedett az addig szikár, borostás arca. Pár hónap alatt tíz kilót kapott fel, mintha ő maga szülte volna meg a lányát és nem is a felesége.

Birka türelme volt az éjszakai ébredésekhez, visszaaltatásokhoz. A felesége nem is értette, hogy lehet ennyire gondoskodó. Sőt kifejezetten idegesítette és néha azt gondolta, hogy valami nem stimmel Barles-szal. De ő ott görnyedt a kiságy felett, ha kellett hajnali kettőtől ötig. Maratonaltató lett belőle. Még azon is elgondolkodott,. hogy elmegy fizetett gyerekaltatónak.

Egy évig rendíthetetlen és kibillenthetetlen volt. Ha tízszer kellett menni, tízszer ment, amikor a felesége már azt sem tudta, hogy fiú vagy lány, rajta alig látszott az elgyötörtség. Ő talán nem is hívta volna így. “Ha nem alszok, hát nem alszok” – ez volt a mottója. Azt gondolta: – nem elég, hogy nem alszom, még azzal is idegesítsem magam, hogy nem alszom?

Aztán valahogy, persze nem egyik napról a másikra, de valamikor, észrevétlenül, az éjszakázások leple alatt az alvásmegvonás meztelenscsigája szépen lassan elkezdte rágni az idegrendszere leveleit. Egy hajnalban aztán, a negyedik visszaaltatás után, a wc fölé görnyedve masszírozta ki petyhüdt farkából a vizeletet, és megdöbbenve vette észre, hogy annak a megszokott húgyszag helyett olyan illata van, mint a kislánya feje búbjának. Szinte sokkolta ez a felismerés. 

Éjszaka gyakran már autózni kellett mennie, mert máshogy már sehogysem tudták elaltatni a kislányt. Felváltva sem ment a feleségével. Az esetleges vezetés miatt már az esti pohár bort vagy pohár sört is elhagyta. 

Az autózás kivétel nélkül mindig bevált. Ahogy bekötötte a kislányt az ülésre, beindította a motort és kihajtott az utcából, a kislány már aludt is. Egy jó ideig így ment, Barles megismerte a környező vidék minden útvonalát, szinte már megszerette az éjjeli utakat, a suhanó fákat és bokrokat, az esőcseppek fényét a reflektorban, a ködlepte szőlő -és búza földeket, az út szélén megvillanó macskaszemeket, az elsuhanó szaggatott felfestéseket, az üres éjszakai utakat. 

“Elviszem autóval.” – mondta megint a feleségének valamelyik este, amikor megint nem akart az ágyában elaludni. “Tudod az mindig működik”. Illetve, egy kivétellel mindig. És ez a kivétel éppen ma este jött el. Barles már másfél órája rója a környék kis mellékutait, hajnali három óra van, az a kis tíz kilós nagyszemű szőke fürtös angyali szörny ott üvölt fáradhatatlanul, kitartóan a hátsó ülésen, teljesen éberen, mintha végigaludta volna az előző évet. Barles gyomrában gyűlik a harag, izmai megfeszülnek, körmei a kormányba mélyednek. Mintha leolvadna idegeiről a szigetelés, szikrázva izzik bőre alatt a feszültség. Mintha nem is az ő torka lenne, mint a hányás, egy ökölnyi hurutos keserű harag kúszik fel a torkán, és üvölt, rekedt, száraz hangon “A kurva életbe már”. Fülében lüktetni kezd a vér, dobhártyáin hallja a szívverést, és a torka is azonnal megfájdult. De olyan édes fájdalom volt ez. Barles meg is ijedt attól, hogy élvezte ezt a fájdalmat. A kis lélek a hátsó ülésen persze megrémült és sírása még keservesebbre fordult. Őt meg a bűntudat úgy öntette el, mint a hirtelen zúdult eső az ereszt. Csak annak örült egyedül, hogy a felesége nem volt ott. Akkor teljes lett volna a szégyene. Másnap megfogadta, hogy ilyet soha többet nem csinál. Hogy ezt nem engedi meg magának. És tényleg ugyanaz a végtelen türelmes hátsimogató, derékszakadásig, bicepszsavasodásig állva ringató apuka lett újra.

Ameddig el nem jött egy újabb végtelen át nem aludt időszak. Megint az autóban találta magát hajnal háromkor, és ugyanazt a körforgalmat kerülte ötödjére. A felesége otthon sírt, a lánya a hátsó ülésen. Járta a szomszéd várost oda-vissza, oda-vissza. A kis angyalka üvöltött, mintha élve nyúznák. Pedig csak egy biztonsági öv volt rajta. Barlesban meg forrt a harag, gyomrában gyűlt az epe, órák óta veszekedett, kért, könyörgött, vígasztalt. És megint, mintha nem is ő lenne, egyszercsak hátramart és ráüvöltött, hogy “kussolj már”, és alig tudta fogaival visszafogni a mondat végi “bazdmeg”-et. És megrángatta a kis testen a hálózsákot. Hirtelen meglepően megnyugodott, mintha a nap sütött volna ki egy ködös napon. Simogatni kezdte a kislányt és sissegni “jól van, jól van kicsim ss-ss”. Megnyugodott az is. Ismét elárasztotta a bűntudat, ilyet többet soha. Inkább akkor magát bántja. 

Ezután egyre kevesebb időre tudott újra a türelmes apa lenni. Egymást követték az apróbb kisülések. Becsapta az ajtót, földhöz vágta a cumisüveget, ököllel rávágott a ruhásszekrényre. A felesége próbált segíteni ilyenkor, de Barles ilyenkor leplezte a dühét, hiszen tudta, hogy felesége is kimerült,. Ráadásul Barlesnak még nagyobb kudarc lett volna, ha átadja ezt a feladatot másnak. 

Felhívott egy segítőt, azt amelyikhez a terhesség alatt jártak. Ennyire jófiú volt. Ennyire felvilágosult. Sírt a telefonban, mit sírt, zokogott. Elmondott mindent. A nő megnyugtatta. Elmondta, hogy neki minden rosszul alvó gyerekese ezzel küzd. Ez teljesen normális, csak az emberek nem beszélnek erről nyilvánosan. Ez segített, mintha kicsit olvadt volna Barles gyomrában a görcs. De, hogy ettől feljogosítva érezte-e magát innentől? Nem. Igyekezte visszafogni magát. Erőből. Akaratból. Amit hiába acélozott meg, mindig műanyagként olvadt el az idő kemencéjében. 

Aztán közösen mentek segítségért a feleségével. Attól a naptól a lány elkezdett aludni. Mintha csak azt mondta volna: erre vártam, csak ennyit akartam. Az alvás jobb volt, mint bármelyik drog. Újra szeretkeztek, dolgoztak, álmodoztak. És itt követték el a legnagyobb hibát: elhitték, hogy mindez így marad. Nem maradt. Eleinte még voltak tartalékok. Sőt, új módszerek is. Pár hétig, hónapig átvészelték, még megoldották a dolgot, viszonylag jól is ment minden. Aztán kimerültek a türelem éléskamrái. Újra szitkozódott Barley, először csak csendben, a fogai között, aztán már hangosan kurvaanyázott, ordibált, dobált, csapkodott.

Újabb kialvatlan időszámítás. De dolgozni kellett, Barles ráadásul jó fiúként bevállalt rengeteg munkát, amikor azt hitte, hogy sínen vannak a dolgok. Ezeket tartani kellett, a házat rendben tartani, a napirendet stabilan hozni. És jött a tél, a sorozatos betegségek. Jöttek a takonyelcsöppenős altatások, visszafojtott köhögéssel, nehogy még jobban felébredjen a kislány. Egy nátha két hétig tartott. Elkezdte bánni az egészet. Nem a dühét, hanem a családosdit,  a gyerekesdit. Hiába mondták, majd elmúlik, már nem hitt ebben. Úgy látta, hogy ez már örökre így marad. 

A felesége visszajött a hálószobába, Barles lázasan nyomta az ágyat. Felesége is halálosan ki volt merülve, ő is köhögött és lázas volt. Két órája próbálta visszaaltatni a kislányt, sikertelenül. Barles kikászálódott az átizzadt ágyneműk közül, átbotorkált a kislány szobájába. Próbálkozott ő is két órát. Sikertelenül. Már dühös sem volt. Csak elkeseredett. Szédült a láztól és a fáradtságtól, és mintha a hangok távolról, egy másik szobából, egy másik világból jöttek volna a fülébe. Mindentől eltávolodott. Még a gyerekordítástól is. És ekkor egyszer csak látta, hogy a keze kígyószerűvé változik, és elszabadul, elkezd kitekeredni a csuklójából. Rátekeredik a gyerek nyakára, és szorítani kezdi. A látvány megijesztette, de nyugodt maradt. Biztosan hallucinál a láztól és a kialvatlanságtól, gondolta. Csak a képzelete játszik vele. Megpróbálta megmozdítani, elvenni a kezét, de az nem mozdult. Egyszercsak abbamaradt a sírás. Visszatette a gyereket a kiságyba, és visszament a hálószobába. Visszaaludt? – kérdezte a felesége. Vissza – mondta, és másnap reggelig úgy aludt, mint amire az angol azt mondja, hogy “sleep like a baby”. Bár sosem értette miért mondja így az angol. Kipihenve és meggyógyulva ébredt. Hamarabb fent voltak, mint a gyerek. A felesége boldog volt, hozzábújt és egymás melegsége újra a régi volt. Szeretkeztek. A felesége lezuhanyzott, ő beült egy kád vízbe. A kádból hallotta a felesége sikítását és őrült rohamát. Nem tudott kiszállni a kádból. Mintha belefagyott volna a forró vízbe. 

Nemsokára megérkezett a mentőautó és a felesége elment velük. Ő pedig kiment a kertbe és tüzet rakott. “Azt hittem csak képzelődtem. Azt hittem visszaaludt. Azt hittem csak képzelődtem. Azt hittem visszaaludt, azt hittem csak képzelődtem.” Ezt dünnyögte magában vég nélkül, miközben a gyújtóst hasogatta. Aztán a száját bekötötte egy konyharuhával és nem beszélt többet. Leült a tűz mellé és benyújtotta az egyik karját. Elégett, mint a száraz fa. Aztán a másikat. Az is elégett. Aztán belerakta az egyik lábát. Elégett. Aztán a másikat. Az is elégett. Ott ült végtagok nélkül a farönkön. Ezután a csonkról elrugaszkodva arccal beledőlt maradék testével a tűzbe. Mielőtt szénné égett volna, összehúgyozta magát. Baba illatú füst gomolygott a tűz fölött. A könnyei nem voltak elegek ahhoz, hogy eloltsák. Késő délutánra megcsapta a szomszédok orrát. Összesúgtak a kerítések fölött: “…de amíg élt, addig olyan jó fiú volt ez a Barles Csukovszkij. Nem?”